 |
| Fotó: T.K. - az idő egyik legnagyobb értéke, hogy igazolja a múltat |
Nincs olyan nap az életembe, amikor szinte ne jutna eszembe valamilyen emlék a múltamból. Így most felszínre tört bennem az az érzés, amit 18 éves koromban éreztem. Rettegtem a sorsomtól - a nevelőszüleimnek sokat köszönhettem, de azok az érzelmek bennem voltak elrejtve -, hogy mi lesz velem, amikor már egyedül kell folytatnom az életútamat. Féltem a magánytól, a kirekesztettségtől, az elidegenedéstől és sokminden mástól, azért is fordultam magamellen, mert menekülni szerettem volna abból az élethelyzetből, ami az ÉLETem előtt volt. Sehogyan nem akartam tudomást szerezni arról, hogy valakik felnevelnek, aztán hagynak a nagyvilágnak. Már gyerekként kellően tudatos életet éltem - sokat foglalkoztam pszichológiával, filozófiával és könyveléssel - ahhoz, hogy felfogjam a körülöttem lévő világot. Talán ezért alakulhatott úgy, hogy sok-sok zagyvaparti sírás közepette, illetve az ebédlőasztalnál elmélkedve - szerettem sürögni-forogni a konyhában és főleg az édességeket azokat nagyon imádtam - fogalmaztam meg az életfilozófiámat és az életcéljaimat. Ha jobban belegondolok, akkor az életútamat járva mindennek megvolt, megvan a maga magyarázata, illetve értelme. Ezért nincs miért csüggednem. A klubot is azért kellett létrehoznom, hogy azzal olyan közösséget teremtsek magamnak, ahol jól tudom érezni magamat, amiben lehet beleszólásom - mivel ilyen lehetőséget akkor nem találtam. Leszámítva, hogy sokan voltunk testvérek, akik nagyon sokat játszhattak gyerekként. Furcsa ez az egész, hogy nyugodt gyerekkor után, így alakult a sorsom. Amiket tanultam később, azokkal a célom az volt, hogy praktikus, használható ismereteket szerezzek. Soha nem tudtam eldönteni, hogy mi szeretnék lenni. Illetve igen! Azt szerettem volna, ha abból tudok megélni, amit álmodtam magamnak és szívesen csinálok. (Ez volt a Tresó Ifjúsági Klub) Mert már sokkal korábban rájöttem, hogy amit csinálok, az nagyon sokba fog kerülni, de legalább fontos lesz nekem - és talán másoknak is. Amikor egyszer általános iskolában megkérdezte a tanárnőm, hogy mit akarok majd felnőttként csinálni, akkor azt mondtam neki, hogy társadalmi szervezetet. Hogy azt akkor honnan szedtem, azt lehet génekből kellene kimutatni, mert az jött velem. Vissza akartam adni a nevelőszüleimnek, az államnak, hogy segítettek életben maradni.
(Amikor ezt a bejegyzésemet írtam, akkor nagyon higgadt és megértő voltam, mégcsak sírnom sem kellett.)
