 |
| Fotó: T.K. - egy ember az aluljáróban Budapesten |
Az életem során megismerkedhettem a kisebbrendűség érzésével, amikor hosszabb időt eltöltve külföldiekkel voltam körülvéve (indiai, fülöp, indonéz, szerb, ukrán, angol, olasz stb) egyedüli magyarként, aki a saját nyelvét nem tudta használni - csak néha monológizálásra (Lenni, vagy nem lenni?). Megértettem, hogy létezik olyan szituáció az életben, amikor más lehetőséget választva tudok csak továbblépni. A gondolkodásomon, a hozzáállásomon kellett változtatnom. Megértetni magammal például, hogy magyarok nagyon kevesen vannak a világban. A nagyobb népcsoportok számára talán ismeretlenek, csodabogarak, akiket sokszor összemosnak más népekkel, nemismerve azok élethelyét és kultúráját - csak hallomásból. Igen sokat gondolkodtam már azon, hogy ha valamilyen oknál fogva túlélném egyedüliként a magyarságot, akkor hol, hogyan és kikkel élnék szívesen egyedül, ha nem az öngyilkosságot választanám. Jelenlegi elgondolásomban világpolgárként élnék olyan állampolgárságot követelve magamnak, amit bárhol a világon (meg)élhetek, elismernek és elfogadnak.
